A váradi zsidók
Írta: Daniel Owen
Pislákoló neonlámpák zümmögésében ül méretes, zsúfolt íróasztala mögött Teodor Koppelmann. Ajkai közül vékony cigaretta lóg, izzó végéből füst gomolyog felfelé. Koppelmann jelenléte tekintélyt parancsoló. Komoly terhet visel: a Nagyváradi Zsidó Hitközség elnökeként neki kell biztosítania azt, hogy a holokauszt során majdnem eltörölt közösség továbra is fennmaradjon. Ujjaival végigsimít a homlokán, és felsóhajt. Orrából füst gomolyog felfelé fáradt szeme előtt, majd kavarogva függ a fényben. Megigazít egy kis izraeli zászlót az asztalán, hátrasimítja és a kipával rögzíti haját. Hátradől a székében, és fáradt, rekedtes hangon suttogja: „Hol kezdjem?”. Megköszörüli a torkát, és mesélni kezdi népe történetét, történelmét és azt, hogy nem vesztette el a reményt a jövőre nézve.
A csendes erdélyi város, Nagyvárad többi épülete fölé magasodik Románia egyik legnagyobb zsinagógája, a Cion Neológ Zsinagóga. Évtizedek óta üresen áll. A 10. században alapított város a Sebes-Körös folyó partján, alig néhány kilométerre a magyar határtól, Budapesttől mindössze három órányi autóútra fekszik. Nagyvárad évszázadokon át az Osztrák-Magyar Monarchia szívében állt. Az első világháború vége után, a monarchia felbomlásával a város a Román Királysághoz került erdélyi terület részét képezte. A város lakossága a történelem során igen sokszínű volt. Az Európa és Kelet közötti kereskedelmi útvonalakon haladó utazók közül sokan telepedtek le itt. A zsidók évszázadok óta szerves részét képezik a város történelmének, ám ez a második világháborút megelőző években drámaian megváltozott.
A közép-romániai Dicsőszentmártonban, jómódú ortodox zsidó családban született Koppelmannt apja, Leo, aki fiához hasonlóan a helyi zsidó hitközség elnöke volt, szigorú vallásgyakorlásra nevelte. A második világháború idején az orvos apát egy transznisztriai lepratelepre küldték dolgozni a román hatóságok. Teodor, aki ma már impozáns figura és befolyásos helyi vezető, az emberiség történelme egyik legnagyobb népirtásának csúcspontján született. Nagyon kevés nagyváradi zsidó élte túl a holokausztot, azoknak pedig, akik megmenekültek, a következmények alapjaiban határozták meg közös jövőjüket.
Az 1930-as években Nagyvárad zsidó lakossága több mint harmincezer főt számlált, ami a város teljes lakosságának egyharmadát tette ki. A város különböző részein több mint húsz aktív zsinagóga és imaház volt, nem beszélve az építészeti remekművek tucatjairól. A zsidó társadalom prominens tagjai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Nagyvárad a szecessziós építészet egyik európai központjaként szerzett hírnevet magának. Az ipar, az egészségügy, a közlekedés és a kommunikáció terén is újításokat hoztak a régióba. A város gyorsan növekedett, és ez részben a helyi zsidó lakosság erőfeszítéseinek volt köszönhető.
Az évtized végére azonban a világ elkezdett oldalt választani a Németország gyors inváziója és szuverén területek megszállásával Európa-szerte elindított háborúban. A Wehrmacht heves nacionalizmust terjesztett el Európa városaiban. 1940 nyarán Magyarország annektálta Észak-Erdélyt, egy olyan területet, amelyet régóta sajátjának tekintett. Hónapokon belül Magyarország csatlakozott Németországhoz, részben abban a reményben, hogy így biztosíthatja a német jóváhagyást Erdély többi részének visszacsatolásához.
A magyar felső vezetés a nyíltan antiszemita nézeteket valló Gyapai Lászlót nevezte ki Nagyvárad ideiglenes polgármesterévé. 1944 márciusától októberéig töltötte be ezt a tisztséget, felügyelete alatt a zsidók hagyományos életvitele az egész városban elindult a megsemmisülés útján. Több mint harmincezer nagyváradi és környékbeli zsidót zsúfoltak be a város két gettójába. Több zsidót a nyílt utcán gyilkoltak meg, a rendőrök előszeretettel kínozták őket. Végül a hatóságok minden maradék vagyonuktól megfosztották és deportálták a váradi zsidókat. 1944 májusa és júniusa között körülbelül 27 400 zsidót küldtek vonattal az auschwitz-birkenaui haláltáborba.
Bár Nagyvárad akkoriban nem volt az ország része, Románia igen jelentős szerepet játszott a holokausztban – ezt a tényt a mai napig ritkán ismeri el az ország. Ion Antonescu katonai diktatúrája alatt Románia csatlakozott Németországhoz. Ironikus módon az egyik ok, amiért ezt tette, az volt, hogy elkerülje a további magyar annexiót. A román vezetés azt is remélte, hogy német szövetségesi pozícióját arra is felhasználhatja, hogy védekezzen a jövőbeni szovjet előrenyomulás ellen. A zsidók elleni erőszak gyorsan nőtt. Talán csak a nácik iránti lojalitás demonstrálása volt ez a jobb diplomáciai alkupozíció reményében, vagy egyszerűen csak egy lehetőség volt az antiszemitizmust tápláló románok számára, hogy megússzák a zsidók elleni erőszakos bűncselekményeket.
Akárhogy is, a második világháború végére Románia – és az általa ellenőrzött területek – közel 400 000 zsidó meggyilkolását hajtotta végre, ami több mint kétszerese a háború alatt Németországban meggyilkolt zsidók számának. Valójában a németeken és a magyarokon kívül egyetlen más ország sem gyilkolt meg annyi zsidót, mint Románia és az általa ellenőrzött területek a háború alatt. Ahogy azonban Németország vesztesége világossá vált, Románia remélte, hogy elkerülheti a további területveszteséget. Azt is el akarta kerülni, hogy felelősségre vonják a holokausztban játszott szerepéért. Így, mivel a német vereség garantált volt, és az orosz hadsereg már úton volt, Románia átállt a másik oldalra, és látszólag csatlakozott a szövetségesekhez. Ezzel Románia végül visszakapta a korábban Magyarország által elcsatolt területeket – köztük Nagyváradot is. A háború korai szakaszában azonban Magyarország az általa ellenőrzött területek egészén elkezdte tökéletesíteni a helyi zsidókkal szembeni kíméletlen bánásmódját.
„Tizenöt éves voltam, amikor engem és a családomat Auschwitz Birkenauba küldtek” – mondja Bóné (Hamlet) Gabriella. Apjának tükörgyára volt Marosvásárhelyen, Nagyváradtól néhány órányira keletre. „Minden város ugyanolyan volt” – folytatja.
„A magyar rendőrség fából készült vagonokba zsúfolt bennünket, amelyeknek kis ablakait szögesdrót takarta. Közel egy hétig étel nélkül utaztunk, csak egy nagyon kevés vizet kaptunk, és fogalmunk sem volt, milyen sors vár ránk. Alig aludtunk, amikor megérkeztünk Auschwitzba, ahol maga Dr. Mengele és a többi SS-tiszt vizsgált meg minket. Emlékszem, hogy valaki megkocogtatta a vállamat, és azt súgta, hogy hazudjak a koromról, mondjam azt, hogy tizenhat éves vagyok. Amikor megérkeztünk, valaki azt mondta nekem: „Az ajtón jöttél be, de a kéményen keresztül fogsz távozni.”
Bóné akkor még nem tudta, hogy az életét mentette meg a korára vonatkozó névtelen tanács, hiszen az Auschwitzba érkező foglyokat, ha idősek voltak, gyengének tartották, aki pedig még nem töltötte be a tizenhat évet, azt egyenesen a gázkamrába küldték. Az auschwitz-birkenaui haláltábor kapuján belépők közül szinte mindenkit megöltek. A táborban töltött idő alatt Bónét minden vagyonától megfosztották, de a lelkét nem vehették el tőle. Ott volt a vonattal érkező végtelen embertömegben, és rettegve lépett be Auschwitz kapuján. Az őrök levetkőztették, megborotválták, megalázták és bántalmazták a foglyokat.
A megzavarodott és rémült Gabriellát édesanyja csendesen vigasztalta, miközben a család belépett a táborba. Reménykedve azt mondta lányának, hogy csak azért vannak ott, hogy a háború végéig, vagyis rövid ideig a németeknek dolgozzanak, és hogy a munkatáborban jobb lesz az élet, mint amilyenné addigra a gettóban vált, a magyar csendőrök (rendőrök) kegyetlen kezei alatt, akik nagy örömüket lelték kínzásukban. Pillanatokkal később azonban Gabriellát elszakították édesanyjától, édesapjától és három fiatalabb testvérétől. Soha többé nem látta őket. A háború után tudta meg, hogy nem sokkal megérkezésük után Auschwitzban meggyilkolták őket. Egyedül, csak a nővérével, Gabriela több mint egy évig szenvedett a haláltáborban, mielőtt átszállították őket a németországi Weisswasserbe, egy izzógyárba. Úgy hiszi, mindketten ennek az áthelyezésnek köszönhetik az életüket. A nővéreket több száz másik nővel együtt hamarosan egy másik gyárba vitték, amikor a front egyre közelebb került Németország határaihoz.
A szövetséges csapatok nem sokkal később felszabadították a gyárakban dolgozó nőket, véget vetve Gabriela rémálmának és a történelem egyik legsúlyosabb atrocitásának. Sok zsidó túlélő számára azonban a háború vége mindössze egy új élet kezdetét jelentette, amelyben sem a családjuk, sem a közösségük nem volt jelen. Ebben az új életben kénytelenek voltak éppen oda visszatérni, ahonnan a halálba és a felejtésbe száműzettek. A nagyváradi zsidóknak csak kis része maradt életben és tért vissza. „Emlékszem, a katonák azt mondták nekem, hogy ne térjek haza a felszabadulás után” – emlékezett vissza Bóné – “hanem menjek inkább Amerikába vagy Nagy-Britanniába, ahol iskolába járhatnánk és jövőnk lenne. De én haza akartam menni, és meg akartam keresni a családomat”. Bóné Gabriella koszosan, kopaszra borotvált fejjel, még mindig szakadt ruhákban, kétezer másik túlélővel együtt gyalog tette meg az ezer kilométeres utat hazafelé. Sokan nem voltak hajlandóak újra vonatra szállni. Mások dacból gyalogoltak.
A korábbi otthonaikba a háború után Európa-szerte visszatérő zsidó túlélők élete nem bizonyult könnyűnek. Románia elfordult a náciktól, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a visszavonuló német hadsereg nem tudja tovább lassítani az előrenyomuló szovjet erőket. Az ország a háború után csatlakozott a szövetségesekhez, és visszaszerezte Erdélyt. A kommunista uralom alatt Románia nem volt hajlandó elismerni az általa elkövetett szörnyűségeket, illetve az Erdélyben élő zsidók elleni atrocitásokat.
Hetven évvel később, a nagyváradi zsidó hitközség gyűléstermének Dávid-csillag alakú fluoreszkáló fényei alatt a 87 éves Váradi Judit dominójátékot játszik a csöndes közösség néhány idős tagjával. Váradi is túlélte Auschwitzot. „A bátyám és az édesanyám a táborokban haltak meg” – mondja. „Összesen mintegy nyolcvan tagot veszítettem el a tágabb családomból a holokausztban. Így amikor hazatértem, egyedül voltam. Újra kellett kezdenem az életemet.” Váradi túlélte a fasizmus borzalmait, és később a kommunizmusban látott egyenlőségi eszmék vonzották. „Idealisták voltunk. Kommunisták. Hittem abban, hogy létezhet valódi egyenlőség az emberek között – minden ember között. Akár magyar, zsidó, román, cigány vagy akár német volt valaki, mindannyiunknak megvoltak az emberi jogaink. Nekem, akit zsidósága miatt elnyomtak, tetszett az egyenlőségnek ez az ideológiája, amit először a kommunizmusban láttam. Bár ez az eszme ténylegesen nem valósult meg soha.”
A román kommunizmus Nicolae Ceaușescu szilárd uralma alatt állt, aki országszerte hatalmas infrastrukturális és lakásépítési projekteket hajtott végre. Ezzel egyidejűleg Románia-szerte módszeresen felszámolták a művészi és építészeti értéket hordozó elemeket az épületekről. A történelmi jelentőségű remekműveket elhanyagolták, kifinomult részleteiket egyszerű homlokzatokkal fedték el. Mivel a holokauszt után visszatért zsidók száma túl kevés volt, a romániai zsinagógák pusztulásnak indultak, számos közülük az enyészeté lett. A romániai kommunizmus 1989-es bukásáig a legtöbb nagyváradi zsinagógát vagy lebontották, vagy vallási célt nem szolgáló térré, például raktárépületté vagy fakereskedéssé alakították át. A beton infrastruktúra azonban, amely egykor Románia modernségének és erejének fényes szimbóluma akart lenni, nem bizonyult időtállónak. Az olmadozó homlokzatok városszerte a kommunizmus összeomlását tükrözték. A romlás azonban egy egykor feledésbe merült világot is felfedett. Nagyvárad számos építészeti csodája – amelyek jó részét zsidó építészek alkották – valahogy megmaradt.
A kis nagyváradi zsidó közösség lassan elkezdte az újjáépítést. A kommunizmus nyújtotta viszonylagos biztonság azt jelentette, hogy a zsidókat, akiket egykor egész Romániában üldöztek, a törvények értelmében nem lehetett diszkriminálni. Ennek ellenére a megkülönböztetés még mindig széles körben jelen volt. 1949-ben minden vállalkozást, köztük számos sikeres zsidó tulajdonú céget államosítottak, ami hatékonyan korlátozta a zsidó befolyást a társadalomban. Romániában számos szakembert és iparági vezetőt elbocsátottak vagy lefokoztak pusztán azért, mert zsidók voltak.
A folyamatos gazdasági instabilitás hatása szerte az országban hamar megmutatkozott. Romániának még mindig számottevő zsidó lakossága volt, a kommunista rezsim pedig lehetőséget látott arra, hogy pénzt keressen a zsidó családok Izraelbe történő „eladásából”, ahelyett, hogy hagyta volna őket szabadon elhagyni az országot. Az önként távozó zsidókat az állam árulóinak tekintették. Amint a kommunizmus véget ért, sok zsidó család élt a lehetőséggel, hogy elhagyja Romániát, és egy jobb élet reményében Izraelben, Kanadában vagy az Egyesült Államokban keressen magának megélhetést.
Ma a közösségi élet csendes. A tagok még heti rendszerességgel tartanak istentiszteleteket és ünneplik a zsidó ünnepeket, de a közösség hosszú távú jövője bizonytalan. Seidler András, a nagyváradi Zsidó Közösségi Központ vezetője így vélekedik a romániai zsidó közösségek körében egyre növekvő problémáról: „A hagyomány azt diktálja, hogy ahhoz, hogy valakit zsidónak tekintsenek, zsidó anyától kell születnie. Sajnos, senki sem gondolta volna, hogy a holokauszt során hatmillió zsidót fognak megölni, akik közül sokan Magyarországról és Romániából származnak. Így a háború után sok a vegyes házasság, és itt Nagyváradon nem sok vallásos zsidó maradt a közösségben. Emiatt igen nehéz hagyományainkat és életmódunkat fenntartani.
Megoldás nélkül nem tudom, milyen lesz a közösségünk húsz év múlva. Csak remélni tudom, hogy még létezik majd”.
Európa számos városában emlékműveket állítottak a holokauszt áldozatainak, és elismerték az országnak a holokausztban játszott szerepét. Romániában és Nagyváradon azonban alig néhány emlékmű emlékeztet akár a holokauszt tragédiájára, akár a helyi zsidó közösségek történelmi örökségére. Valójában a kommunizmus 1947-es kezdete óta a román állami iskolarendszer csak korlátozottan, vagy egyáltalán nem foglalkozik a tantervben azzal, hogy a diákok megismerjék a nemzetük holokausztban játszott szerepét, vagy egyáltalán megtudják, hogy a zsidók milyen jelentős mértékben járultak hozzá a város kulturális fejlődéséhez. Az oktatás hiánya nagyrészt abból a felfogásból ered, hogy a keleti városok, köztük Nagyvárad, a második világháború alatt magyar ellenőrzés alatt állt, így a román kormánynak nem kötelessége emlékműveket állítani vagy a helyi zsidó történelemmel kiegészíteni az általános tantervet.
Teszler Mariana-Emilia, a nagyváradi Tikvah Egyesület elnöke, aki élen jár a holokauszt és a helyi zsidó történelem oktatásának a nagyváradi iskolarendszerbe való beemelésében, így vélekedik: „Meg kell tanulnunk minden embert tisztelettel kezelni. Ha nem tudjuk tisztelni a tőlünk különböző egyéneket vagy csoportokat, akkor arra vagyunk ítélve, hogy megismételjük az előző generációk hibáit.”
A nagyváradi Zsidó Közösségi Központ második emeletének füsttel teli irodájában Koppelmann úr napjai döntésekkel telnek,. Az elnök fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy a zsidó élet Nagyváradon úgy folytatódjon, ahogyan az évszázadok óta történt. Kevesen ismerik az ilyen terhek súlyát. Átélte egy olyan világháború utóhatásait, amelyben három európai zsidóból kettőt kiirtottak. Évtizedekkel Auschwitz felszabadítása után a kis nagyváradi zsidó közösség továbbra is küzd a létéért. Elnökeként Koppelmann annak szentelte életét, hogy biztosítsa a zsidó közösség folytonosságát Nagyváradon, abban a városban, amely oly sok zsidót elveszített.
A bizonytalan jövő mellett a nagyváradi zsidó közösség tagjai elszántan küzdenek a fennmaradásért. „Hiszem, hogy a közösségnek van jövője” – mondja Paul Spitzer, a közösség egyik vezetője. „Olyan, mint egy ág, amely letört, de a mag valahogy mégis megmaradt”. A romániai Nagyvárad kis zsidó közössége azzal az elhatározással tekint az ismeretlenbe, hogy nem csak túl fogják élni a gyűlöletet, amely egykor megpróbálta eltörölni a történelmüket, hanem élettel fogják legyőzni azt.
*A történet 2015-ös dokumentálása óta a legtöbb túlélő elhunyt, köztük Bóné Gabriella, Váradi Judit, Alexandru Kepes, Steuer Erzsébet, Steuer László, Vioara „Ibby” Braun, Bohm Zoltán és Salman Zakaria. A nagyváradi Tikvah Egyesület bezárta kapuit. A közösség kántora, Shraya Kav visszatért Izraelbe, és Seidler András sem igazgató már. Teodor Koppelmann továbbra is a Nagyváradi Zsidó Hitközség elnöke. Jelen megemlékezés a holokauszt nagyváradi túlélőinek, valamint annak a több tízezer nagyváradi zsidónak szól, akiknek az életét elvették a holokauszt során. Történetük soha ne merüljön feledésbe.